Egy „milliók” mozgalmának nevezték.

A valóságban a zászlóshajónak számító „Nincs király” demonstrációkra való részvétel alig érte el a háromszázezer főt, amely a legnagyobb tiltakozásnak volt hirdetve Donald Trump elnök ellen.

Ennek ellenére a hagyományos médiacsatornák felnagyították a számokat, mindenhol közvetítették a látványosságot, és az utcai tüntetést úgy mutatták be, mint bizonyítékot arra, hogy az amerikaiak elutasítják a határozott vezetést.

A narratíva vonzó, de rendkívül felszínes.

A politikai történelem leckéje világos: a köztársaságok nem azért buknak el, mert a vezetők túl erősek - hanem azért, mert a vezetés túl gyenge.

Évtizedek óta az Egyesült Államok a diszfunkció felé sodródik - pártos bénultsággal, intézményi stagnálással, ellenőrizetlen migrációval, kiüresedett iparágakkal és stratégiai zűrzavarral külföldön.

A Biden-korszak felgyorsította ezt a leépülést.

A határokat a káosznak adták át, az energiafüggetlenséget feladták, az ellenfeleket bátorították, a kormányba vetett hazai bizalom a történelmi mélypontjára zuhant.

Ebben a környezetben, amire az amerikai rendszernek szüksége van, nem egy ceremoniális ügyvivő elnök, hanem egy határozott vezető - akinek képessége van a nemzeti akarat mozgósítására, a törvény végrehajtására és a stratégiai összhang helyreállítására.

Pontosan ezt a vezetési modellt hozta vissza Trump elnök, és ezért fegyverzik meg ellenfelei most a „királyság” nyelvezetét, hogy elrejtsenek egy mélyebb félelmet: hogy egy erős elnökség az ő ideológiai projektjüket lényegteleníti el.

A „Nincs király” tüntetések nem a méretük miatt mondanak sokat, hanem a logikájuk miatt.

Központi premisszájuk - hogy a koncentrált végrehajtó hatalom önmagában veszélyes - történelmileg és politikailag hamis.

Róma Augustus alatti átmenetétől Britanniában Churchill konszolidációján át de Gaulle ötödik köztársaságáig, Lee Kuan Yew Szingapúr átalakulásáig, a nemzeti megújulás pillanatai mindig is olyan vezetőket igényeltek, akik elég hosszú ideig koncentrálták a hatalmat ahhoz, hogy újra felépítsék a kimerült rendszereket.

Az erő, ha legitimációval és elszámoltathatósággal párosul, nem zsarnokság.

Ez a visszaesés antidótuma.

Maguk az Alapítók is megértették ezt az egyensúlyt.

Az elnökséget nem szimbolikus alakzatként tervezték, hanem energikus ághoz, amely képes gyorsan és határozottan cselekedni, amikor a törvényhozók nem képesek erre.

A 70.

federalista közleményben Alexander Hamilton figyelmeztetett, hogy a „gyenge végrehajtó gyenge kormányzást jelent”.

Ma ez a figyelmeztetés nem kevésbé releváns.

Egy olyan nemzet, amely összekeveri a határozottságot a diktatúrával, kockáztatja, hogy átadja jövőjét a sodródásnak.

A „Nincs király” jelszót skandáló tüntetők nem védik a demokráciát - tévesen értelmezik azt.

A demokrácia nem a hatalom hiánya; hanem a hatalom felelősségteljes használata a köztársaság túlélése érdekében.

Háromszázezer hang az utcán nem felülírja a rend, a stabilitás és a stratégiai vezetés strukturális szükségességét.

És ha a történelem bármit tanít, az az, hogy a köztársaság túlélése nem attól függ, hogy a tömeg milyen hangosan kiabál, hanem attól, hogy a vezetőik rendelkeznek-e elég erővel és vízióval ahhoz, hogy határozottan cselekedjenek, amikor a tét a legmagasabb.